Tegnap váratlan meglepetés fogadott amikor a postaládába nyúltam. Egy buborékos boriték és ráadásul az én nevemre cimezve. Fa: Annamari Juhéééééj, már akkor sejtettem, hogy ez nem lehet más, csakis a lidis szatyiért cserébe készitett igazi, kézzel vert csipke.
Bevallom nem birtam ki a lakásig, hanem azonnal feltéptem a boriték száját, és belekukkantottam. Egyébként az egyik szomszéd pont akkor lépett be a lépcsőházba, és vette ki ő is a postáját. Én meg annyira megörültem, hogy nem tudtam gátat szabni kitörö érzéseimnek és hát elhagyta a számat egy "waaauuuuoov" szegény pasi azt sem tudta mi lett velem. Aranyosan odakérdez: Valami jó hir? Én meg mint egy óvodás kislány, vigyorogva válaszoltam neki. Jó hir? Hát nem, ez fantasztikus, ezt nézze meg, ez igazi kézimunka, kézzzzzeeeeel készült csipke, ajándékba, érti? csak úúúúúgy, ajándékba. Az arckifejezését nézve, ő nem örült annyira mint én, de udvariasan biccentett és tetszését fejezte ki a kis fehér "cérnaháló" láttán. Majd elköszöntünk egymástól és mindenki ment tovább a maga dolgára. Este meg csak nézegettem, és nézegettem, nem tudtam betelni vele. Anno nagyon régen voltam Törökszentmiklóson is táborozni. Kézműves táborokban, többször is, és ott is volt csipkeverés. Már akkor is szerettem volna megtanulni ezt a régi, sajnos kihaló félben lévő mesterséget, de a hölgy aki tanitotta nagyon messze lett volna nekem ahhoz, hogy igazán a mesterem, tanitom lehessen hosszú távon is, nem csak a tábor pár napja alatt. És be kellett volna hozzá szereznem minden eszközt. Most megint elgondolkodtam, hogy milyen jó is lenne ha ilyet is tudnék csinálni. Ha jól emlékszem nem extrém bonyolult a csipkeverés mikéntje, bár rengeteg időt, türelmet igényel, de nem megtanulhatatlan. Addig is felteszem az Annamaritól kapott darabot, amit majd egy gyűrűpárna tetejére szeretnék felvarrni.
