Ez megintcsak egy, a blogokon körbefutó játékféleségből ami a gyerekkorról szól, én Évitől kaptam íme, a szabályok, amiken egy kicsit módosítok :))))) hehe, már megint a lázadó énem.
1. Ha téged jelölnek ki, rakd ki a blogodba ezt a képet és írj egy bejegyzést a gyerekkori emlékeidről. (jelentem a kép nem tetszik :( ezért másikat választottam)
2. Nevezz meg 7 bloggert, akinek szívesen továbbadnád a feladatot! (kérek mindenkit, hogy akit még nem neveztek meg és szivesen irna a gyermekkori élményeiről az TEGYE, azért nem szeretnék senkit megjelölni - mert mint a futótűz már mindazokat elérte akikre kíváncsi vagyok)
3. Linkeld be a blogok címét! Azt is, akitől a "díjat" kaptad! (megtörtént)
4. Privát üzenetben értesítsd a kiszemelt bloggereket! (online olvashatják, hogy most értesítem őket :))))
Bicajos történet
Eleven gyerek voltam, sőt Nagyanyám szerint olyan voltam mint a tűzről pattant ördög. Nem voltam az a szokványos babázós kislány. Én inkább fára másztam, kardoztam, célbadobtam, versenyt futottam a fiúkkal vagy éppen rosszalkodtam valamit. Anya szerint ezért is nem volt testvérem, belőlem bőőőven elég volt egy is :)))
Körülbelül 4 éves lehettem és éppen bicajozni tanultam. Helyes piros bringám volt, felszerelve azokkal a bizonyos oldalt kitámasztós kis kerekekkel. Napokig, hetekig róttam az utcát, először Anyával és Nagymamámmal kísértetve magam, aztán meguntam hogy nem akarnak mellettem szaladni és egyedül cangáztam tovább (a bicajozást cangázásnak hívtam).
Már elég jól ment a tekerés és már nem csak a lábaim néztem ahogy a pedálokat taposom, hanem hellyel közzel előre is meredtem, amikor eszembe ötlött, hogy nekem ez már annyira jól megy, hogy le kell szereltessem a pót-támasztó kerekeket. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy ki szedte le őket, de biztos, hogy nem Apa volt. Ugyanis alig ért haza, én rohantam, hogy bemutathassam az új cangatudást, pótkerekek nélkül.
Kipirult arccal pattantam a vasra és már nyomtam is a pedált tövig, közben pedig hátra fordulva figyeltem Apát. Majd amikor már legalább 5m távolságra voltam, hátrakiáltottam: - Apa figyelsz? Nézed milyen jól megy? - Te csak előre figyelj, fogd a kormányt! - válaszot Ő - De Apa figyelsz? Ugye milyen ügyes vagyok, nééézeeel??? - ordítottam türelmetlenül kb. 30m távlatból - Igen, figyellek, ügyes vagy! De néézz inkább előre, hallod?
Persze mit sem érdekelt engem az előre, folyton csak hátra bambultam, és mivel a koordinációm a pótkerekek nélkül igencsak kezdetleges volt, kicsit mozgott a kormány a kezemben. Aztán nem kicsit hanem nagyon, elvesztettem az egyensúlyomat és rángatni kezdtem hátha attól egyenesbe áll. Ekkor már hiába figyeltem előre, meg a lábamra, és a kormányra - óóóriási zakó és persze sírás lett belőle. Az utca murvás volt és a térdembe fúródott kövek hetekig gyógyuló sebeket hagytak maguk után.
És a csattanó: még ekkor sem magamat okoltam, a bénaságot és figyelmetlenséget, vagy a kezdetleges (pótkerék nélküli) bicikli tudást, neeeem. A bringára haragudtam, durcásan a sarokba dobtam és hosszú napokig még csak rá sem akartam nézni, nemhogy cangázzak egyet....
