Ööööö... valahogy lepörögtem :( vagy mi. Szóval, hiába festettem csodás anyagokat, hiába olajoztam be a kis Veritast, hiába skicceltem le/fel a karácsonyi ajándékötleteket, valahogy nem tudtam gép mellé ülni. Inkább csak ittam a "kandallótűz" teát és lapozgattam a régi praktikákat, burdákat, dekoros újságokat, saját skicceket, közben néztem Nyafit, ahogy kedvenc helyén kucorodva, kicsavarodva délutáni szundikál.
Vagy éppen medvévé válok és készülök a téli álomra? Bár nem látszik de nagy sajnálatomra felszedtem 1-2 kilót (jó lesz odafigyelni) és szisztematikusan kezdem előszedni a meleg pulóvereket, puha kardigánokat, jaaa és persze a plédeket a kanapéra, mert olyan hideg a bőr garnitúra, ha ráfekszik az ember. Na igen, persze az normális, hogy az ember készülődik a hűvös téli napokra, estékre. Persze nem tudom, az mennyire normális?, hogy november 1-én még 20-22 fok a nappali hőmérséklet!??!
Szóval nagyjából megvannak az ajándék ötletek, megvannak a hozzávalók, kell még egy szépséges (illetve 2-3) adventi koszorú és ajtódisz - amit az idén inkább varrok, akkor nem potyog le a fenyő fele karácsonyig. És persze egy lendület ami átsegit ezen a borús hangulaton. Persze semmi bajom, vagyis tökéletesen tudom mi bajom. Már megint Halottak napja, és megint egy szivfacsaró nap amikor mégjobban hiányoznak. Édesanyámat és Nagymamámat is múlt évben vesztettem el, szinte napra pontosan két hónap alatt :((( Nna, nem mintha nem jutnának eszembe nap mint nap, sőt van hogy többször is de Mindenszentekkor még inkább érzem a hiányukat. Persze el kell fogadni az elfogadhatatlant.
“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.” (HamiaLinda)
és ha már elment akkor megpróbálok, megint a régi kerékvágásba zökkeni és tenni mit eddig is:
“Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál.” (Paulo Coelho)
