Kétszáz éve született Darwin és idén 150 éve, hogy sokat vitatott - A fajok eredete - című művét kiadta. Ám Darwinnak műve megalkotásában több segítsége is akadt:
Az angol Alfred Russel Wallace az 1850-es és 60-as évek fordulóján még ifjú természetbúvárként kutatta a maláj szigetvilágot. A kis szigeten sem emléktábla, sem szobor nem utal rá, hogy éppen Ternatéről küldte el nagy jelentőségű levelét 1858. március 9-én az Európába induló postagőzössel. A levélhez, amelynek címzettje bizonyos Charles Darwin úr volt, rövid dolgozatot is csatolt: „A változatok ama tendenciájáról, hogy korlátlanul eltérhetnek az eredeti típustól”. Több mint tízévi kutatás után, két éjszaka alatt vetette papírra felismeréseit. Még nem használta a két kulcskifejezést (természetes kiválasztódás, evolúció), de amit leírt, sokban egyezik Darwin később közzétett eszméihez.
A két tudós párhuzamosan született felfedezése nevezetes tudománytörténeti sztori. A lényeg: noha manapság egyedül Darwin nevével szokás összekapcsolni, a pályakezdő fiatal természettudós, Alfred Russel Wallace és Charles Darwin jószerével egy időben dolgozta ki az evolúció elméletét. Wallace-t azonban – aki életében Darwin ifjú kollégájaként, illetve a tudomány és a szociális gondolkodás egyik jelentős alakjaként volt közismert – 1913-ban bekövetkezett halála után hamar elfeledték. Alakja csak az utóbbi években, nem kis részben a Darwin életét apró mozzanatokig kikutató szakemberek és ismeretterjesztő írók munkája nyomán került ismét előtérbe. Írásai – az evolúciós elmélettől egészen a Mars bolygón elképzelt társadalmi igazságosságig – újra napvilágot látnak, egyrészt nyomtatásban, másrészt a világhálón. A tudománytörténet szerint Wallace teremtette meg az evolúciós biogeográfiát (a fajok elterjedési viszonyainak okát firtató tudományágat), úttörő munkát végzett a szigetbiogeográfia terén, egyik legelső teoretikusa volt az adaptív mimikri jelenségének és látnoki szószólója a ma biodiverzitásként ismert fogalom fontosságának.
Mindemellett pazar rovar- és madárkollekcióval gazdagította a múzeumi gyűjteményeket és a rendszertan tudományát. A 19. század egyik legnagyobb terepbiológusa nyughatatlan lélek volt, soha sehol nem érezte igazán jól magát. Hitt a spiritizmusban, szeánszokon vett részt, lelkes híve volt a frenológiának, a mesmerizmusba is belekontárkodott. Az emberi agy fejlődésének kérdésében szakított a darwinizmussal, ellenezte a himlőoltást, és síkraszállt a nagy földbirtokok államosításáért.
Walalce-t különc mivolta sebezhetővé tette: ellenlábasai semmibe vették, hóbortos figurának tartották. Ma sincs rá magyarázat, miként férhettek meg egyazon elmében a ragyogó gondolatok, a radikális meggyőződés és a féktelen fanatizmus, hogyan békélhetett meg a természetbúvár a sarlatánnal.
WallACE életpályájának sarkalatos pontja – hasonlóan Shakespeare és szöges ellentétben Darwin sorsának alakulásával –, hogy épp a nincstelenség ösztökélte kivételes teljesítményre. 1823-ban, szegény családba született, már 14 évesen kimaradt az iskolából és dolgozni kezdett (a 28 éves Darwin
Mindazok a tér- ér időbeli jellegzetességek, amelyeket az állatok elterjedési viszonyaiban észrevett, Wallace számára nem sokat árultak el az evolúciós folyamatok működéséről, viszont alátámasztották A Teremtés természetrajzának nyomaiból levont hipotézisét, miszerint a fajok – bizonyos természetes leszármazási és átalakulási folyamatok során – egymásból alakulnak ki. Noha még nem használta a biogeográfi a szót, Wallace 1852-ben már ezt a tudományt művelte. Brazíliából visszatérve dolgozatot adott közre az Amazonas-medence felsőbb régióiban honos majomfajok elterjedési viszonyairól. Észrevette és különösnek találta, hogy az Amazonas, valamint az abba torkolló Negro és Madeira folyó egyik és másik oldalán más-más majmok élnek.Ha a Teremtő minden élőt a semmiből hozott létre, hogy jutott eszébe ezeket a majmokat csak az egyik vagy a másik folyópartra telepíteni?
Három esztendővel később Wallace Borneón, a Sarawak-folyó torkolatánál, egy magányos kis házban töltötte az esős évszakot – csupán maláj szakácsa volt vele. A gyűjtőmunka kényszerű szünetében, tapasztalatait átgondolva, felidézte magában régi olvasmányait: Swainson földrajzi és állatrendszertani tanulmányát, Humboldt útleírásait, Darwin hajónaplóját. Ezek a források sok fontos információval szolgáltak az állatok elterjedési viszonyairól – vagyis arról, hogy mely fajok és magasabb rendszertani csoportok hol fordulnak elő és hol nem találhatók meg. Kolibrik csak Észak- és Dél-Amerikában élnek, nektármadarat viszont csupán az Óvilágban, Nyugat-Afrikától keletre találunk. A tukánok Amerika trópusi részét népesítik be, a szarvascsőrűfélék hasonló élőhelyeken, de a trópusi Afrikában, Ázsiában és a keleti szigeteken élnek. A rovarok, halak, a hüllők, az emlősök, valamint a növények körében is megfigyelhetők hasonló elterjedési jellegzetességek.
Wallace-nak, mint később írta, feltűnt, hogy mindezeket a tényeket még senki nem használta fel a fajkeletkezés magyarázatában. Azt a megfigyelést is igen fontosnak tartotta Charles Lyell háromkötetes művében (Principles of Geology), hogy az időben előrehaladva egymáshoz nagyon hasonló fajok léte mutatható ki. A földrajzi és földtani bizonyítékból kiindulva Wallace így fogalmazta meg – ahogy ő nevezte – a fajok eredetének törvényét: „Mindegyik faj valamely korábban létező, hozzá igen hasonló fajból jött létre, ahhoz térben és időben is szoros közelségben.” Elképzelését papírra is vetette, s legott elküldte Londonba. Tanulmányának egyértelmű, de ki nem mondott alapgondolata az volt, hogy az egymáshoz hasonló fajok azért kerülnek együvé térben és időben, földrajzi és földtörténeti értelemben, mert közös őstől származnak. Wallace mindinkább hitt elképzelése igazában, ám az átalakulás mechanizmusát még nem tudta felvázolni. Írása azonnal megjelent egy rangos természetrajzi folyóiratban, de legtöbb olvasója – Darwint is beleértve – nem ismerte fel, hogy a fiatal természetbúvár immár a második nagy lépést tette meg az evolúciós elmélet felé.
forrás: national geographic
